A Himalája kaland
A kiinduló ponthoz körülbelül egy-másfél órát kellett buszozni Pokharából. Azt gondoltam, hogy odafele biztos találkozom sok külföldivel, akikhez majd lehet csapódni, mert nem volt térképem, leszámítva azt a nagyvonalú térképet, amit az engedélyek kiváltásakor kaptam. Találtam is egy mikrobuszt, ami elvitt a kiinduló településre, de legnagyobb meglepetésemre csak helyiek szálltak fel a kis mikrobuszra. De legalább most nem voltunk annyira zsúfoltan, mint általában. Induláskor legalábbis volt még egy szabad hely. Aztán 5 perccel indulás után megálltunk és vártunk valakire, hát ennyit a szabad helyről. De arra álmomra se gondoltam, ami ezután jött. Kiderült, hogy két nőre és négy gyerekre vártunk. Egy két-hároméves forma szutykos gyerek az én ölembe is jutott.
Nem nagyon tudtam mire számítsak, nem voltam tökéletesen felkészülve a túrázásra. A cipőm tűnt a leggyengébb láncszemnek, csak egy vászoncipőm volt. De úgy voltam vele, hogy elindulok, s megyek amíg tudok, anélkül, hogy nagyot kockáztatnék. Jó időt fogtam ki, a délelőttök mindegyik nap szép napsütésesek voltak, aztán esténként azért csak esett egy kis eső. Mint kiderült előző héten le volt zárva az utolsó szakasz az alaptáborig, mert bejött egy nagy havazás. Mire odaértem már megnyitották, de az utolsó nap térdig hóban gyalogoltam, ami a vászoncipőben nem volt túl kellemes, bár engem annyira nem zavart, amúgy is lenyűgöztek a hegyek. Jó volt egyet túrázni a jó levegőn. Mindig nagy szerencsém volt, ha valahol elbizonytalanodtam, merre is kellene tovább menni, mindig jött valaki, akitől útbaigazítást lehetett kérni. A szállások olcsók voltak. Rendes ágyak, takarót is lehetett kérni. A melegvízért fizetni kellett. Az ételek jóval drágábbak voltak, mint amúgy Nepálban, hiszen szamarakon, vagy éppen serpák hátán vitték fel az élelmet. Egy egyszerű rizsétel 800-1000 forint körül volt. Többnyire a szállások úgy voltak olcsók, hogy egy ételt fogyasztani kellett, különben jóval többet kellett volna fizetni az éjszakáért. Én elég hamar felértem a csúcsra, három nap alatt 1000 méterről felmentem a 4130 méteren fekvő Annapurna alaptáborig 8-10 kilós hátizsákommal. Többnyire reggel 7-8 óra felé indultam és délután 4-6 ig gyalogoltam. Igaz utolsó nap már szinte összerogytam mire felértem, de nem akartam 2 órával az alaptábor alatt éjszakázni, hiszen érdemes korán felkelni és a csúcson megnézni a napfelkeltét. Bár egy kedves túratársam figyelmeztetett, hogy délután már a havas részeken ne túrázzak, mert nagy a lavina veszély. Délelőtt süti a nap a hegyeket, s ez délutánra megteszi a hatását s leindul a hóréteg. Egy lavinát hallottam is nem olyan messze tőlem lezúdulni. De igazából másnap lefelé menet lepődtem meg igazán, mert legalább három-négy olyan hófolyást találtam, ami előző nap még biztosan nem volt ott. Egyébként sokan idegenvezetővel túráznak, s a serpák sem unatkoznak arrafelé. Én egyiknek sem láttam sok értelmét, legalábbis nekem nem volt egyikre sem szükségem.
Sokszor lefelé nehezebb menni, mint felfelé. A műanyag talpú cipőmben a legkisebb havas lejtőn is hanyattvágódtam már felfelé menet is, lefelé meg szinte mást sem csináltam az első nap, mint csúsztam, elestem és felálltam. A hatodik nap délutánján értem vissza pokharai szállásomra. Pont időben, mert egy kiadós jégeső érkezett. Szerencsém volt, mint mindig!
Nagyon sok képet készítettem a Himalájában, ezek közül néhányat az alábbi galéria tartalmaz
